Túlzott gondolkodás egy másik bűnöse: A dolgok személyesnek vétele

A szükségtelen gondolkodásnak egy másik nagy oka az, hogy személyesnek vesszük a dolgokat. Hiszen ha nem tennénk, akkor nemigen agyalnánk annyit rajtuk, ugye?

Nos, lehet, hogy most azt gondolja magában, hogy: „Naná, hogy személyesnek veszem a dolgokat, hiszen nyilvánvalóan és tagadhatatlanul velem is történnek, közük van hozzám és nem is kicsit!”

Hmm...

Annyira, de annyira természetesnek és magától értetődőnek vesszük ezt a feltételezést, hogy szinte soha meg sem kérdőjelezzük azt. Igen, amíg meg nem vizsgáljuk, amíg meg nem győződünk arról, hogy valójában így van-e, addig csak feltételezésről lehet szó! Addig pusztán gondoljuk, vagy csupán hisszük, hogy bármi velünk kapcsolatos dolog történik.

Mi a csodáról beszélek?

• Pl. ha valaki dicséri vagy éppen kritizálja Önt, úgy érzi-e, hogy Önről beszél?
• Vagy ha a napsütés kellemes melegét érzi, vagy éppen fáj valamije, arról is úgy véli-e, hogy az Önnel zajlik?
• Ha (jó vagy rossz) párkapcsolata van, vagy csak egyedül él, az-e a benyomása, hogy az Önről szól?
• Arról, amikor jól vagy éppen rosszul érzi magát, azt gondolja-e, hogy Önnel történik?
• Úgy érzékeli-e arról, amit szeret vagy nem szeret, hogy az a preferencia egy személyes dolog?
• A gondolatairól, a döntéseiről, a viselkedéséről vagy a cselekedeteiről is az az elképzelése, hogy azok az Önéi?
• És még sorolhatnám...

Vagyis egyszerűbb, ha fordítva kérdezném: Van-e egyáltalán valami, ami nem kapcsolódik személyesen Önhöz?

Pl. ha most nem is érdekli Önt, hogy mi folyik a világban, de ha hirtelen kitörne a világháború, vagy közeledne a világvége, máris jobban foglalkoztatná a téma, nem így van? De ha akkor sem, akkor is Ön lenne az, aki észleli azokat az eseményeket, nemde?

S mivel szinte mindent személyesnek veszünk, az elménk tele van gondolatokkal. Ráadásul olyan gondolatokkal, amelyek az esetek túlnyomó részében csakis magunkról szólnak...

Tehát, ha meg szeretnénk szabadulni a szükségtelen gondolatoktól, el kell érnünk azt, hogy ne vegyük személyesnek a dolgokat.

Azonban, arra nem tudjuk csak úgy rávenni magunkat, de nem is kell, mert ha azt próbálnánk, akkor pont az ellenkezőjét érnénk el.

Inkább azt javaslom, hogy ne tagadjuk, hanem nyugodtan engedjük meg annak a személyes benyomásnak, hogy jelen legyen, miközben megkérdőjelezzük és direkt tapasztalattal megvizsgáljuk, hogy igaz-e, hogy bárminek is bármi köze van ahhoz, ami vagyunk.

Hogyan?

Csak egy kis példa: Ön milyen fagyit szeret? Vagy nem is szereti a fagyit? Bármi is a válasza, én azt kérdezem Öntől, hogy: Miért? Talán Ön személyesen végiggondolta, megtervezte és eldöntötte, hogy szeretni fogja-e a fagyit vagy sem, és ha igen, akkor milyet? Vagy pedig valamilyen ismeretlen, Önön kívüli ok miatt teszi?

Nos, valószínűleg az utóbbi. S mégis személyesnek vesszük, mit szeretünk, s mit nem, vagy ki szimpatikus a számunkra, vagy ki nem, stb.

• Hasonló módon megvizsgálhat minden egyebet is (pl. a teste kinézetét, az egészségügyi állapotát, a születési helyét és idejét, a nevét, a hiedelmeit, stb.), hogy azok tényleg az Ön részei-e, és tényleg nagy szüksége van-e arra, hogy sok gondolatot szánjon rájuk.
  

Köszönöm!